A.K. Koonce - Hopeless Kingdom, Kilencedik fejezet
Kilencedik fejezet
A másik testvér
A sötétség találkozik a látásommal, miközben a hamu égő szaga elárasztja az érzékeimet. A hűvös éjszakai levegő hullámokban éri el a tüdőmet.
Anélkül, hogy megzavarnám a takarókat, Daxdyn leül a matrac legvégére. Füstös tekintete végigsiklik a testemen és a hasamon fekvő bátyja karján. Az ajkai nem húzódnak, csak az üres érzelmek egyenes vonalát adja nekem.
Ismét nem találom a szavakat.
Hosszú ujjai végignyomulnak a lepedőn, amíg ujjai összefonódnak az enyémmel. Ujjbegyeinek sima párnái az enyémmel játszanak, és figyelmesen figyeli a kezünket.
"Jól vagy, Dax?" Olyan halkan suttogom, hogy még én is nehezen hallom a szavaimat.
Süllyedő szomorúság fojtogat a mellkasomban, és nem tudom megmagyarázni az érzést. Ez egy nyomasztó érzés, ami mintha a létezésem mélyéről törne elő.
De aztán rájövök, hogy egyáltalán nem a létezésem a forrása.
Hanem az ő érzései.
Daxdyn érzései.
"Jól vagy?" Kérdezem újra, hangosabb hangon.
Az ajkai szétnyílnak, ahogy a figyelme végigsöpör a minket elzáró sötétségen. A hold halvány fénye megpróbál átsütni a nehéz felhőkön, de csak egy híg árnyalatnyi szín csúszik be a szobába. A fény Daxdyn sima bőrének beteges árnyalatot kölcsönöz, amely belesüllyed erős csontozatába, és az éles szögeket beesett vonásokká változtatja.
"A vas csapdába ejti bennünk az erőnket." Üreges hang követi a hangját, egy visszhang, érzéseinek árnyéka. "Az én erőm az érzelmek. És az érzelmeim üresek mások érzései nélkül."
Semmi más nem tölti be a csendet, csak a felszínes lélegzetvételének hangja, miközben elgondolkodom azon, amit mond.
"Gyere ide", mondom, és addig rángatom a kezét, amíg a feje a csípőmre nem fekszik. "Érzel engem?" Bozontos, sötét haja találkozik az ujjaimmal, ahogy visszatolom puha tincseit az arcából.
"Egy kicsit. Érzem a feszültségedet. Egyes érzelmek erősebbek, mint mások, de a vas mindent elnémít." Mély lélegzet rázza meg, mintha nem találna egyetlen levegőt sem, hogy megtöltse a tüdejét. Az egyik tenyeremet a szíve fölé helyezem, miközben a másikkal továbbra is végigsimítok a haján.
Egy óra telik el így; én próbálom eltolni magamtól a szörnyű érzést, amit fullasztó hullámokban érzek belőle áradni. Aztán az oldalára fordul, az arca a csípőm és a bordáim közötti ívbe fúródik. Meleg, egyenletes lélegzete végigfújja a bőrömet Darrio nagy keze mellett, és tudom, hogy végre elaludt. Ujjaim megszorítják az övét, miközben a másik kezem a sötét fürtjeibe gabalyodva marad.
"Imádom, hogy mennyire törődsz velem. Még akkor is, amikor úgy teszel, mintha nem törődnél velem" - suttogja Darrio halkan, a nyakamat legyezve. A hangja egyszerre riaszt meg és vigasztal.
Darrio erős teste még mindig az enyémhez simul, forró húsa a gerincemet súrolja a mellkasának minden egyes emelkedésével és süllyedésével.
Fogoly vagyok itt. Életemben először fordul elő, hogy az életem nem az enyém.
És úgy tűnik, csak erre a két tünde férfira tudok gondolni.
békésen elalszom.