A.K. Koonce - Hopeless Sacrifice, Ötödik fejezet
Ötödik fejezet
Az istenek játéka
A borzongás egyáltalán nem az az érzés, amikor Ryder átvezet téren és időn. Nincs fájdalom vagy szorongás. Ez felszabadító, eufórikus és felemelő.
Őszintén szólva nem tudom, miért jár Ryder bármerre is. Ez a legfüggőbb érzés, amit valaha is éreztem.
Gyengéd szelek csókolják a bőrömet, de nem érzem magam egésznek. Mintha az elmém, a testem és a lelkem porrá vált volna, és csak a szél ragadna el valahol egy láthatatlan térben. Tudatában vagyok az utazásom gyors mozdulatainak, de nem látok semmit. A sötétség elvakít a körülöttem lévő világgal szemben.
Egészen addig, amíg le nem szállok.
Ryder tekintete élettel teli.
"Megcsináltad - suttogja.
Hangjának halk hangja visszhangzik a boltíves folyosón. A reggeli napfény felmelegíti a hátamat, és mielőtt megfordulhatnék, már beszél is.
"Figyelemre méltó kis teremtés vagy, nem igaz?" Loki smaragdzöld szemeiben érdeklődés villan. "Kíváncsi vagyok, melyik isten áldott meg téged így. Bár vannak sejtéseim." Egy művészien faragott oszlopnak dől, háttal a mögötte lévő mélyzöld mezőnek.
"Talán megérdemlem az ajándékaimat." Az állam fölfelé billen hozzá.
Hangos és elfojtatlan nevetés rázza meg. A hangja végigzúg a csarnokban, amíg a nevetéstől kétszeresére nem puffad.
Teljes magasságába áll. A mosoly még mindig ráncba szedi a vonásait, ahogy közelebb sétál hozzám. Ryder nem mozdul, de érzem, ahogy a mellkasa hozzám hajol, és a hátamat súrolja.
"Miféle segítségre van szükséged az istenektől? Bár úgy érzem, valaki már eleget segített neked." Hosszú ujjai az állát simogatják, miközben elragadtatott figyelemmel tanulmányoz engem.
Próbálok a juvariakra gondolni, akiknek elsőként fog ártani. Aztán a tengeren túli falvakra. És aztán a világ és az azon túli birodalmak is elpusztulnak Trisztán miatt.
Ő legyőzhetetlen. Kétszer szúrtam szíven, és még mindig túl nagy hatalommal fenyeget.
A sötét mágia az egyetlen, ami megállíthatja ezt az embert.
"Halálmágiát akarok."
Halál. Micsoda szörnyű dolog kérni.
Loki magasra vonja a szemöldökét, de nem néz el tőlem.
"Halálmágia. Azt hiszed, az istenek önként osztogatnak egy ilyen hatalmas energiát? És még csak azt sem mondtad, hogy kérlek." Csalódottan rázza a fejét.
Az ajkaim szétnyílnak, és fontolóra veszem, hogy utólag hozzáfűzöm a szót, de alacsony és gúnyos kérésnek tűnik tőle.
Így inkább nem mondok semmit.
"Miből gondolod, hogy létezik ilyen varázslat?" A tekintete végigsiklik a vonásaimon.
Fogalmam sincs, hogy létezik-e halálmágia. A halál valóságos. A mágia létezik. Nagyon is lehetséges, hogy a halálmágia is létezik.
"Azt mondod, hogy nem létezik?" Óvatosan bánok a szavaimmal.
A madarak halkan csicseregnek a derengő távolban, ahogy Loki ajkán egy zümmögő nevetés siklik át. Közelebb hajol, amíg a szemei összeszűkülnek az enyémekre.
"Mit vagy hajlandó adni érte?"
Bármit.
Bármit, csak ne Darriót, Daxot és Rydert.
"Harcolnál érte?" Loki változó tekintete mágneses és szikrázóan huncut.
Ryder tenyere felnyomja a karomat.
"Kara, talán..." Ryder halk hangját gyorsan elvágja az enyém.
"Igen."
Villámok villannak az isten szemében.
Soha nem tudtam volna megjósolni a következő néhány másodpercet.
Nyers erő rázza meg a földet, a csiszolt macskakő megreped a csizmám alatt. Maga az ég is felszakad, elszakítva a körülöttem lévő világot.
A csend és a szép táj függönyként húzódik el, felfedve a minket körülvevő, kántáló istenek és istennők stadionját.
A stadion magas téglafalait bonyolult arany részletek szegélyezik. A Reménytelenek jele vérvörös színű nyilakat alkot a falak közepén.
"Üdvözöllek benneteket, dicső barátaim - mondja Loki farkasos mosollyal. Hangjának felerősödött hangja átragad a tömegre, és az egyszerű bemutatkozástól még hangosabban éljeneznek. "Ma reggel valóban egy különleges csemegét hoztam nektek." Összecsapja a kezeit, miközben rám és Ryderre néz. "Néhány másodperc múlva még két vendég érkezik, próbáljátok meg elnézni a késésüket."
A szemöldököm összeráncolódik.
Morajló sikolyok hallatszanak messziről, de kezdenek közelebb érni. Darrio keményen landol a lábam előtt, a föld felhördül az alakja körül, ahogy összerezzen az eséstől.
Egy zihálás húzódik el az ajkaimról, de aztán az ismerős sikolyok hangja ismét betölti a levegőt.
Épp időben pillantok fel a halványkék égre, hogy lássam, Daxdyn is lezuhan odafentről. Ryder meleg tenyere a derekam köré fonódik, és épp időben húz vissza. Daxdyn egy poros kupacban landol a bátyja mellett.
"Kibaszott istenek" - mondja Dax az orra alatt.
A két tündér lassan feláll. Darrio ezüstös szemei végigvándorolnak a dübörgő tömegen. Dax leporolja magát.
"Ugye nem így értél földet?" Kérdezi Dax. Aggodalom vonja körbe a szemöldökét, miközben ujjai végigsimítanak a tenyerem belső felén.
"Nem. Egyáltalán nem így."
"Jó." Bólint a fejével, mintha itt minden a terv szerint haladna.
Minden kurvára tökéletes itt, az Istenek gyönyörű birodalmában.
"Nagyszerű műsort terveztünk ma mindannyiótoknak." Loki dübörgő hangja visszhangzik, miközben mosolya kiszélesedik. A tekintete összeakad az enyémmel, ahogy a félelem végigkúszik rajtam. "Kezdődjék a zűrzavar."
Egy lendületes meghajlással, drámai érzékkel teszi hozzá, és én még mindig a különös istent bámulom, amikor a kolosszeum túlsó végén lévő ajtók felemelkednek. A falak megremegnek, ahogy a széles ajtók visszahúzódnak, és sötét lényekre bukkannak.
Loki gyorsan rám kacsint, mielőtt eltűnik, mint hamu a szélben. Vonásainak sötét foltjai kavarognak a szemem elől, és kénytelen vagyok kényszeríteni magam, hogy az aréna túlsó oldalára koncentráljak.
Ahogy a ragyogó napfény megcsillan a lények arcán, rájövök, hogy ezek átkozott szörnyetegek. Csak a szemük határozható meg. Az orr és a száj csak nyálkás bőr, ami mintha émelyítő módon összeolvadt volna. A szemük mélye bíborvörösen ragyog a reggeli fényben.
A tekintetükben valami hátborzongató vérvörös gonoszság villan fel, ami a csontomig megfagyaszt, ahogy a lények rohanni kezdenek felénk.