Milana Jacks - Lured By the Predator - Huszonegyedik fejezet

 

Huszonegyedik fejezet

Tatyana

Az, ami tegnap este történt Mas és köztem, olyan érzés, mint a másnap reggel, amikor egyik szerető sem tudja, mi következik. Vagy talán csak én vagyok az, aki nem igazán tudja, mi következik, mert Mas folyton a hasamat csókolgatja, babákról motyog valamit, én pedig hátradőlök, és az említett babákra gondolok.

Mindig is akartam egy gyereket. A munka miatt halogattam a terhességet, mert tudtam, hogy abba kell hagynom a fellépéseket. Ahogy teltek az évek Jason letartóztatása és a szex és a férfiak iránti szándékos távolmaradásom után, úgy tűnt, hogy mind a nyugdíjba vonulás, mind a gyermekvállalás olyan távoli álomnak tűnik, amit soha nem fogok megvalósítani. Néhány este, miközben hűsítettem a lábam, arra gondoltam, hogy addig táncolok, amíg össze nem töröm magam, talán még ki is fújnak a színpadról. Amióta az eszemet tudom, a balett volt minden, amit valaha is jól csináltam.

Az itteni tapasztalatok megmutatták, hogy újra beleszerethetek egy olyan emberbe, aki hazudott nekem, amikor először találkoztunk, aki titkokat titkolt előlem. Ugyanaz a férfi, aki az életét kockáztatta értem, aki szembeszállt értem a népe szabályaival, és szembeszállt a törzse vezetőjével, hogy a sajátjának jelöljön meg.

"Megjelöltél, hogy a tartózkodásom ne legyen olyan átmeneti, mint ahogy a Fal akarta."

Mas felemeli a fejét a lábaim közül, ahol éppen azt készült tenni, amihez a legjobban ért. Megenni engem. Leül az ágyra. "Azért jelöltelek meg, hogy biztosítsam a védelmedet. De ez nem minden."

"Gondolod, hogy talán szeretsz engem?"

Mas egy pillantást vet rám. "Nem gondolok erre." A mellkasára mutat. "Duzzadásokat, fájdalmakat és rezdüléseket érzek a mellkasomban."

"Ebben igazad van." Mosolygok. "Tudod, mindig is érdekelt, hol lesz az én örökkévalóságom. Elképzeltem, hogy valahol a Marson vagy talán a Joyliuson vonulok nyugdíjba egy velem feleannyi idős férfival, aki durván megdug, és napközben margaritát szolgál fel nekem."

Mas megvonja a vállát, mintha készülne valamire. "A jelölés nem az, amit tőlem akartál?"

Megsimogatom az arcát. "Jobb is. Ami köztünk van, az jobb. Végre visszavonultam. Negyvenvalahány évesen gyereket fogok szülni. Elkezdek élni. Egy új kezdet nem is hangzik olyan rosszul, ha valami jobbnak a kezdete."

"És van egy földdarabod, amit Vérdűnéknek hívnak."

Kuncogok. "Tengerparti birtok a trópusi paradicsomban. Valamikor vissza kéne mennünk oda."

"Most már mehetünk oda."

Bólintok. "A fenébe, azok a portálok fantasztikusak."

"Eme, figyelj, nem fogunk mindig ebben a kis szobában lakni. Hamarosan találok egy kunyhót Kaliában."

"Fürdőszobával?" Kérdezem.

"Igen."

"Vagy nem, Mas, hiszen van egy tengerparti telkünk, ahol már felállítottunk egy sátrat, csak pár lépésre innen."

"Akarsz ma visszamenni a Vérdűnékhez?"

Hmmm. "Nem vagyok biztos benne, miért érzek olyan erősen iránta. Azt hiszem, Eme tényleg ott van valahol bennem. Valahányszor megpróbáltam elhagyni a Vérdűnéket a kapszulámban, mindig ott volt ez a zsigeri érzés, ami azt mondta, hogy maradnom kellene, hogy valaki eljön értem, hogy megmentenek. Ezzel együtt volt egy belső tudat, hogy örökre ott maradok, ahol vagyok." Akkoriban nem akartam ezt elhinni. Vissza akartam jutni a Földre, még akkor is, ha ott úgysem mentem volna nyugdíjba. A politikai klíma nem túl fényes a jövőre nézve.

"Eme uralkodott a Vérdűnék földjei felett. Az ő ereje a vérrel átitatott földben él. Hív téged. Fogadd el a hívást. Fogadd el, hogy te vagy ő és ő te."

"Te pedig az enyém vagy, vadász" - mondom tréfásan, bár ezt valahogy nagyon is birtokló módon értem.

"Én a tiéd vagyok."