Hailey Edwards - Black Arts, White Craft, Második fejezet

 

2

 

A valóság, hogy egy ormótlan démon állt a küszöbömön, aki nem volt másba öltözve, mint egy sárga, szűk boxeralsóba, ami akár fényvisszaverő is lehetett volna, tompította a döbbenetemet, és beindította az agyamat.

"Elment az eszed?" Megrángattam a lázasan forró könyökét. "Gyere be, mielőtt valaki meglát".

"Rue." A démon befelé kószált, majd átnyújtott nekem... egy süteményt. "Hoztam ajándékot."

Ez nem egy mai muffin volt. Nem a megfelelő ízű. A szállítmány almás almatorta volt, alma chutney-val töltve és karamellmázzal bevonva. Ez úgy hatott rám, mintha a csokoládé általi halál találkozna az olvadt lávatortával. Egy fagylaltos tölcsért is meg tudott volna szorongatni a tetejére csavart dekadens cukormáz mennyiségével.

Egy falat hiányzott belőle.

Ami megmagyarázná a démon felső ajkán lévő cukormázas maszatot.

"Köszönöm." Megnéztem az utcát, majd becsuktam mögötte az ajtót. "Mit keresel itt?"

"Clay elfoglalt." Közelebb tartotta hozzám a süteményt. "Egyedül jöttem."

Még közelebb, és mázat nyomott volna az orromba. "Szóval Clay-t hibáztatod ezért."

"Igen."

"Hmm." Elfogadtam a finomságot. "Ez kényelmes."

A démon mindent megtett, hogy angyalinak tűnjön, ami nagyjából olyan jól sikerült, mint ahogyan azt várni lehetett.

Asa szerint a démon volt és nem volt ő, ami problémássá tette a megszólítást.

Félig daemon, félig fae, ő maga dae-nek tartotta magát. Kár, hogy az én lehetőségeim nem voltak ilyen fülbemászóak. Az ő logikáját használva vagy blite boszorkánynak, vagy whack boszorkánynak minősültem, tekintve, hogy a szüleim a mágia mindkét ágát gyakorolták.

"Beszélhetnék Assával, kérlek?" Fordítottam a süteményt ide-oda. "Beleharapok egy falatot, ha megteszed."

A démon végigsimított az alsó ajkán egy agyarával, láthatóan kísértésbe esett, de megrázta a fejét. "Alszik."

"Asa alszik?" Nem voltam benne biztos, hogy mit szóltam ahhoz, hogy a démon egyedül keresett meg. "Oké, hol van Clay?"

"A szállodában" - morogta. "Azt mondta, holnap jövünk."

A nagydarab galamb biztos csak viccelt velem. "Nem vette észre, hogy elmentél?"

"Megsimogatta a haját." A démon begörbítette az ajkát. "Meg is füröszti őket."

Clayt kopasznak teremtették, mint minden gólemet, de úgy szerette a parókáit, mintha a gyermekei lennének.

Az ihlet szikrája égett a démon szemében, amikor felém tolta egy szál haját. "Rue kisállat."

Az istennő áldja meg.

Asa haja utáni vágyakozásommal szörnyet teremtettem, és csak magamat okolhattam.

Az egyik kezemben a sütemény, a másikban a hajam, döntenem kellett. Letettem a sütit, és előhalásztam a telefonomat. Clay nem változtatta meg a számát, mióta társak vagyunk, és ez a tény melegséggel töltött el.

Emlékezetből tárcsáztam, megvártam, amíg felveszi, aztán megszólaltam: "Hiányzik valami?".

"Már a terepjáróban ülök" - morogta -, "úton vagyok hozzád".

Hét láb magas és négyszáz kilós volt, és volt érzéke ahhoz, hogy összetörje a vezetői székeket, ha túl nagy levegőt vett, miközben ült bennük. Reméltem, hogy incidens nélkül eljutott a boltba. Általában hátul ült, hogy a padon ülők extra támasztékot kapjanak.

"Ne bosszankodj velem" - mondtam, miközben bosszankodtam vele. "Nem az én hibám, hogy a társad elkóborolt."

"Figyelmeztettelek." Dudált, és szidta a forgalmat. "Mondtam, hogy ne szórakozz Ace-szel."

"Nem szórakoztam vele." Elpirultam a démon tekintete alatt. "Nem volt semmiféle szórakozás."

"Ace bonyolult, Rue." Clay lehelete betöltötte a fülemet. "Ahogy te is."

"Huh." Úgy tettem, mintha elgondolkodnék ezen. "Soha nem raktam volna ezt össze, ha nem mondod el."

Halk morgás pumpált át a hallgatózó démon mellkasán. "Bocsáss meg az enyémért."

Erről jut eszembe, ez a karkötő abban a pillanatban eltűnt, amint szabad kezem és egy ollóm lesz.

"Ez itt - tájékoztatott Clay -, ez az, ami abból származik, hogy nyálas muffinokat cserélünk Ásszal".

Nyálas muffinok.

"Ez több szempontból is rossz volt." Összerezzentem a pontos leírástól. "Mint az összes."

"A francba, Rue, ez most komoly."

"Mit akarsz, mit mondjak? Nem én hívtam át. Nem számítottam rá. Nem tudtam, hogy a városban vagy. Senki sem szólt nekem." Észrevettem, hogy a démon összerezzen, és enyhítettem a haján. "Miért nem hívott?"

"Ha tippelnem kellene - mondta Clay egy elnyújtott sóhajjal -, azt mondanám, hogy meg akart lepni téged."

Aww.

Ez kedves volt.

Őrülten kellemetlen, tekintve, hogy a démoni oldala elhamarkodottan lépett fel, de nem utáltam Asa figyelmességét.

Hangok terelték a figyelmemet a bolt eleje felé, és a gyomromból kihullott a fenék.

"Ó, a francba." Visszapasszoltam a démonnak a haját, hogy felszabadítsam a másik kezemet. "Tarts ki, Clay."

Gyorsan megnéztem az üzeneteimet, és valóban, lemaradtam egy üzenetről Ardentől, amelyben megnevezte a vele, Camberrel és Nolannal közös vacsora időpontját és helyét. Biztosan ők jöttek értem. A bolthoz. Amit húsz perccel a műszakjuk végeztével ígértem meg, hogy elhagyom. Órákkal ezelőtt.

"Ezt fel kell vennem." Bekapcsoltam a démont. "Maradj nyugton." Megkocogtattam az orrát. "Ne hagyd, hogy bárki meglásson."

Egy utolsó figyelmeztető pillantást vetettem a démonra, és a bolt bejáratához sétáltam, feltörtem az ajtót, és a lábamat mögé szorítottam, hogy a lányok ne tolakodjanak befelé, és ne lármázzanak velem.

Nolan, kócos kontyba csavart hajcsíkkal, zsebre dugott kézzel állt. "Szia."

A lányok összekulcsolt karral bámultak rám a válla fölött, láthatóan nem voltak lenyűgözve a megjelenésemtől.

"Elvesztettem az időérzékem." Lelöktem a nedves hajat a homlokomról. "Sajnálom, de így nem mehetek el."

Kettős pillantásuk egyértelművé tette, hogy csalódást okoztam nekik, de nem hagyhattam felügyelet nélkül a démont.

"Szobafogságban vagy." Camber elvékonyította az ajkát. "Egy hétig nincs reggeli turmix."

"Két hétig" - ellenkezett Arden. "Felelősségre kell vonni, különben nem fog tanulni a hibáiból."

Egy kezemen meg lehetett volna számolni, hányan voltak elég bátrak ahhoz, hogy megfenyegessenek. De a lányok nem féltek tőlem. Bíztak bennem, szerettek, és az ilyen alkalmakkor alázatosnak éreztem magam, hogy láttak. Nem fekete vagy fehér boszorkánynak, hanem annak, aki lenni akartam, amikor minden eldőlt.

Nem voltam ő, még nem, de dolgoztam érte minden begyakorolt mosollyal, megírt kedves szóval és megtervezett kedvességgel, ami egy nap, reméltem, természetes lesz számomra, nem pedig annyi erőfeszítést és tanulást igényel, hogy olyan könnyednek tűnjön, mint azok az emberek, akiket a példaképemül választottam.

"Talán majd máskor?" Nolan megkocogtatta a csizmáját. "Amikor nem vagy szobafogságban?"

"Persze." Sietve beleegyeztem, hogy elnyerjem a lányok bocsánatát. "Egyszer mindannyian együtt ebédelhetünk."

"Ezt betartom neked." Hátrált, nekiment a lányoknak, majd elpirult. "Később találkozunk, Rue."

"Viszlát." Az arcába vágtam az ajtót, aztán meleg leheletet éreztem a tarkómban. "Mi a...?"

A démon a sarkamban állt, a tenyerén az elfelejtett muffin. "Egyél."

Ne már megint ezt. "Nem vagyok éhes."

A nyálas muffin dolog elrontotta az étvágyamat.

"Egyél."

A démon az orrom alá nyomta a süteményt, és egy kis cukormázat hagyott a hegyén, amitől elvigyorodott.

Rögtön visszamosolyogtam rá, megragadtam a csuklóját, közelebb vittem a finomságot a számhoz, majd teljes erőmből kinyomtam, és szétzúztam a finomságot az égővörös szemei között.

Morzsák szóródtak a tiszta padlómra, és a cukormáz vastag csöppekben csúszott le az orráról, de megérte a rendetlenséget, hogy láthassam, ahogy rám pislog a vastag csokoládéréteg mögül.

Egy horkantó nevetés lövellt ki az orromon, amikor a démon megtörölte a kezét az arcán, ami csak rontott a helyzeten.

De nagyon gyorsan elhallgattam, amikor a csokoládéval bevont tenyerét az arcomra kente.

"Így akarod ezt játszani?" Beszívtam a fogaimat. "Rendben." Meggörbítettem az egyik ujjamat. "Hozd csak."

Még több cukormázat szedve le az arcáról, utánam nyúlt, de én kitértem a karja elől, és tenyérrel lecsaptam a földre hullott tortát. Hozzávágtam egy gombócot, a vállát szögeztem, mire ő vastag agyarakat felvonultató mosolyra fakadt.

Addig dobáltuk a morzsákat, amíg túl kicsik nem voltak ahhoz, hogy felszedjük őket, és addig dobáltuk a cukormázat, amíg nem maradt belőle semmi.

A démon felgöngyölítette a rakott csomagolópapírt, és a fejemhez vágta, ami kidobócsata-szerű csatává fajult. Egy mázas maszatba csúsztam, és csúszkálva megpördültem a padlón... egyenesen Clay tárt karjaiba.

A szokásos fekete öltönyében jól nézett ki. Az aktuális paróka, egy neonkék frizura kiemelte a szemét.

"Um." Megmarkoltam a széles vállát, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. "Ez nem az, aminek látszik."

A démon, csomagolópapírral a kezében, odasétált hozzánk, és lepattintotta a papírt a homlokomról. "Én nyertem."

"Ez csalás" - tiltakoztam, aztán az ajkamba haraptam, amikor Clay az ég felé görbítette a szemét egy segélykérés erejéig.

"Remélem, tudod, mit csinálsz" - motyogta. "Az ételmérkőzések démoni előjátékok."

Persze, hogy azok voltak.

Mi más lenne az?