Amy Pennza - Dark Fire Kiss - 20. fejezet

 

Huszadik fejezet

BRAM

 

"Látod őt?" Fergus századszorra kérdezte. Talán ezredszerre is. Nem tartottam számon. Túlságosan lefoglalt, hogy szétrúgjam a saját seggemet, amiért mindent elszúrtam Halinával.

"Igen" - mondtam anélkül, hogy elfordultam volna az ablaktól. Már egy órája kint volt, és csak állt a tó partján. Amikor kiderült, hogy nem tervezi, hogy elkóborol, rábeszéltem Fergust, hogy dobja le a lepedőt, és öltözzön fel. Vonakodott, de végül engedelmeskedett - ezzel beállította a valaha feljegyzett leggyorsabb zuhanyzás rekordját.

Most mellém jött, magára húzott egy inget, és a samponom illatát érezte. "Még mindig a tónál van?" Kíváncsian bámult kifelé, és a hangja aggódóvá vált. "Ugye nem gondolod, hogy bemegy?"

Ránéztem. "Miért, hogy megfulladjon?"

"Nem, hogy gyakorolja a hátúszást. Igen, hogy megfulladjon."

"Drámai vagy. Halhatatlan. Az oxigénhiány nem fogja megölni." Amint kimondtam, aggodalom kúszott az agyamba. Valójában nem voltam biztos benne, hogy igazam van. Félig ember volt. Lehet, hogy a dhampírok így is elpusztulhatnak.

Fergus rosszallása olyan volt, mintha súly nyomta volna a bőrömet.

Sóhajtottam. "Gyerünk, mondd csak ki."

Elhallgatott - és ebből tudtam, hogy valóban dühös. Fergus sosem kiabált. Csak elhallgatott, kikapcsolta a körülötte áramló energiát. Inkább kiabált volna. Vagy akár elkapta volna magát, és megütött volna. A csendje pusztítóbb volt, mint bármilyen ütés.

Szembefordultam vele. Összefonta a karját, és szőke haja sötétebb volt, mert vizes volt. "Fergus."

A tekintetét Halinán tartotta. "Nem dramatizálok" - mondta halkan.

"Halina nem öngyilkos hajlamú."

"Egész életében bántalmazták." Rám nézett. "Nem tudom, mit fog tenni, de az biztos, hogy nem fogok könnyelműen hozzáállni. Minden porcikám le akar menni érte, de nem tehetem. Akkor ugyanolyan rossz lennék, mint te."

Düh lángolt fel a zsigereimben. "Komolyan mondod? Hallottad őt. Arról beszélt, hogy Krovnostába megy."

"Hallottam, ahogy megkérdezte, hogy menjen-e. Ez volt a reakciója, amikor megtudta, hogy az apja talán meghalt."

Összeszorítottam az államat. Igaza volt. Valószínűleg. "Majd bocsánatot kérek, ha bejön."

"És mi van, ha soha nem jön?"

Kinyitottam a számat, készen arra, hogy abszurditásként utasítsam el az ötletet. De ő komolyan beszélt, a tekintete találkozott az enyémmel. Az ezüstben kihívás volt, és ez egyáltalán nem volt finom.

A mellkasom összeszorult. A vadállatom megmozdult, és morgás tört a hangomba. "Akkor elmegyek érte. Nem hagyhat itt minket."

"Ez az ő döntése, nem a tiéd."

"Te sem hagyod, hogy elmenjen." A szívem hevesen kezdett dobogni. Miért beszélt így? Senki sem akart elmenni.

"De igen, hagynám. Ha ő tényleg ezt akarná."

"Ezt nem hiszem." A mellkasomban egyre jobban összeszorult. Nehéz volt lélegezni. "Megkötözted, amikor rátaláltál."

"Mielőtt elfogadta a kötelékünket. Időre volt szüksége, hogy megismerjen minket. De most?" Megrázta a fejét. "Nem fognám le, nem számítanak a következmények."

"Nem megy el. Nem mehet el." Biztosra mennék. Elfordultam az ablaktól, de elállta az utamat. "Tűnj az utamból, Fergus" - mondtam összeszorított fogak között.

"Nem."

A fenébe is, rá tudtam venni, hogy megmozduljon. Ő tudta ezt. "Most."

"Nem mehetsz érte. Ezúttal nem. Neki kell eljönnie hozzád."

"Nem fog."

"De el fog."

A mellkasom fájt. Alig kaptam levegőt. Meg akartam kerülni őt.

Gyorsan mozdult, és megint elállta az utamat.

Ellöktem.

Megbotlott, de megállta a helyét. "Nem kényszerítheted vissza magadhoz, Bram."

Megtört az önuralmam. "Mi a faszért nem?" Kiabáltam, és újra meglöktem.

Megragadta a karomat, és visszaüvöltött. "Mert ő nem én vagyok! Akár szexről, akár életről van szó, nem tarthatsz fogva valakit, ha nem akarja!"

Megdermedtem, a szívem száguldott a mellkasomban. Az arcunk egy centire volt egymástól, és láttam a döbbent arckifejezésemet a pupilláin.

A kezét az arcomhoz emelte. "Mert ő nem én vagyok" - ismételte meg halkan. "Tudom, miért ragaszkodsz ennyire hozzá. Én nem fogok megtörni, bébi, de Halina talán igen. És most nem arról beszélek, amit az ágyban csinálunk." A hangja még lágyabbá vált. "Mindenki, akit szerethettél volna, elhagyott téged... és akkor egyedül maradtál, egy őrült bébiszittereként, amikor te magad is alig voltál több, mint egy csecsemő."

Emlékek szaladtak felém. A sikolyok... Az üvöltések... Egy kisfiú, aki a karjával takarta el a fejét, remélve, hogy a tűz ezúttal nem jut túl közel. Fájt, amikor megcsókolta a bőrét, még akkor is, ha a másik alakja meg tudta gyógyítani...

"Bram." Fergus végigsimított a hüvelykujjával az arccsontomon. Az emlékek visszahúzódtak, helyükre egy pár tiszta ezüst szem lépett. Kihúzott a múltból. Évek óta ezt csinálta.

Nem, évszázadok óta.

Újra végigsimított az arcomon, úgy simogatott, mintha valaki egy macskát vigasztalna... vagy egy emberi bőrt viselő sárkányt.

Valami bennem egy kicsit megszakadt. Talán a szívem. "Te..." Remegő lélegzetet vettem. "Azt hiszed, hogy kényszerítenélek, hogy velem legyél?"

Sóhajtott, de mosolygott. "Ez nálunk nem is kérdés. Fiatalon szükséged volt rám, és a sors úgy hozta, hogy megtörtént. Olyan régóta vagyunk összekötve, hogy alig emlékszem olyan időre, amikor nem voltunk. Nem változtatnék rajta. Semmiért sem."

A mellkasom megint összeszorult. Szüksége volt rám? Ő egy természeténél fogva boldog lélek volt. Én pedig... sérült voltam. Egyáltalán, mit tudtam én Fergusnak nyújtani?

"Ismerem ezt a tekintetet" - mondta. "Valami hülyeségre gondolsz."

Fújtam egyet. "Nem kellene az én terheimet viselned." A fejemben átváltottam magamra. Nem kellene, hogy engem kelljen cipelnie. Én voltam a teher.

"Te nem vagy teher" - mondta, és ugyanolyan félreismerhetetlenül olvasott bennem, mint mindig. "Én szeretlek téged. És ha azt hiszed, hogy nincs rád olyan nagy szükségem, mint neked rám, akkor csak keményebben kell dolgoznom, hogy megmutassam neked."

Nem érdemeltem meg őt. Egyszerűen nem.

Lecsúsztatta a kezét az enyémre, és visszafordított minket az ablak felé. Halina még mindig a tó partján állt, vörös haja világítótoronyként világított a holdfényben. "Mindkettőnkre szüksége van" - mondta. "Rám, hogy ellazítsam. Te, hogy megmutasd neki, hogyan kell ütni a dolgokat. Mindkettőnknek, hogy hülyére keféljük."

Felnyögtem, a farkam megrándult.

"De nem kényszeríthetjük, hogy maradjon." Halkan felnevetett. "Abból, amit a nőkről tudok, nem kényszeríthetjük semmire. Neki kell meghoznia a saját döntéseit. Nekünk pedig elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy hagyjuk, hogy meghozza őket." Megszorította a kezemet. "Ha elég türelmes vagy ahhoz, hogy hagyd, hogy a karjaidba fusson, soha nem fogja elhagyni őket."

Ő tudná. Elég türelmes volt velem.

A fejemet a vállára hajtottam, tekintetemet az ablakban tükröződő tükörképünkre, és azon túl Halina karcsú alakjára szegeztem a tó mellett. "Valószínűleg rengeteg hibát fogunk elkövetni, mire rájövünk, hogy mi a helyzet."

"Igen" - mondta, de a hangjából a szokásos boldogság dúdolt. "A szerelem zűrös."

Két vámpír jelent meg a semmiből Halina két oldalán, páncéljuk ezüstösen csillogott.

A lány felsikoltott, és megpördült a kastély felé. A jobb oldali vámpír megragadta a hajánál fogva, és hátrarántotta.

"NEM!" Később már nem emlékeztem, hogy a kiáltás tőlem vagy Fergustól jött. Talán mindkettő. Másodperceken belül árnyék alakba öltöztünk és kint voltunk.

De már túl késő volt.

A vámpírok becsatornázták Halinát, mindhárman eltűntek a szemünk elől.

Odarohantam arra a helyre, ahol ő állt, és emberi alakot öltöttem, a lábam a földbe csapódott. "Bassza meg!" Fehéren izzó düh pumpált az ereimben, megperzselve az idegvégződéseimet. A bőröm füstölt. Nem sokáig tudnám tartani ezt az alakot.

Fergus megformálódott mellettem, szemei táncoltak a tűzben. "Azok a szemetek visszajöttek érte. Mit jelent ez?"

"Nem tudom, de ez lesz az utolsó dolog, amit tesznek."

Már változott, a pupillái függőleges résekben álltak. "Repülünk?"

"Repülünk." Én is elmozdultam, szavaim őseink ősi, sziszegő nyelvére ömlöttek. "Aztán tüzet zúdítunk, amíg oda nem adják a párunkat."