Hailey Edwards - Gray Court - 8. Fejezet

 

8. FEJEZET

New Orleans előtt nem folyamodtam volna erőszakhoz, hogy eltávolítsam a Hunkot, de nagyon vágytam rá, hogy leszedjem magamról. Ez nem volt ideális időpont a problémamegoldásra, és nem is volt bölcs dolog elhagyni a farmot. De idiótának érezném magam, ha a csavarbehajtók megmentenék a helyzetet anélkül, hogy adósságokat vagy tündék főpapnőjét vonnám be.

Bár nem mondhatom, hogy okosabbnak éreztem magam, amikor a csavarbehajtók, a fejsze, a motoros fűrész és a véső egytől egyig nem tudtak csorbát ejteni.

"Az egy cseppentőfáklya?" Hátráltam egy lépést. "A tűz ilyen közel a hajamhoz úgy tűnik..."

...mint egy meghívó, hogy csatlakozzak Clayhez a Parókák az Életért Társaságban.

"Király?" Megmutatta az előírt égetéshez használt eszközt. "Szép?"

"Miért csöpög?"

"Ó, ez a gáz és a dízel üzemanyag keveréke."

"Gyorsítóval akarsz leönteni, felgyújtani, és remélni, hogy a láncot olvasztja meg, nem pedig az arcomat?"

"Hmm." Elgondolkodott az egyenletes csöpögésen, csöpögésen, csöpögésen. "Ha így mondod, tényleg rossz ötletnek hangzik."

Annak idején én is ráugrottam volna erre az agyament tervre, biztos voltam benne, hogy megvédhetem magam, vagy egyszerűen megehetek később egy szívet, hogy regeneráljam az elvesztett húsomat. (Bár a haj trükkösebb volt.) De nem bízhattam az efféle varázslatos kiadásokban, miközben a Hunk már be volt kapcsolva, és az életéért küzdött.

Bármilyen visszaütés, miközben védte magát és engem, a farmot is lángba boríthatta volna.

Ezért végeztük a kísérletünket öt mérföldre tőle, körülbelül tíz mérföldre minden mástól.

Ez túl volt a fertőzött erőm ismert robbanási sugarán, és eddig a Hunk kifejezetten udvarias volt a szétszerelési kísérleteinkkel szemben. Ahogy a Pontchartrain-tó partján megkímélte Blay-t és Asa-t, úgy tűnt, hogy Clay-t sem akarta bántani.

Okos volt, hogy rájött, életem hátralévő részét annak szentelném, hogy elpusztítsam, ha bántaná egy szerettemet.

És pontosan ez a fajta érzékenység volt az oka annak, hogy amúgy is le kellett volna csapnom rá.

"Nem mintha ellene lennék egy jó rossz ötlet felkarolásának - folytatta -, de valójában nem akartam rajtad használni. Felemelte a konzervdobozt. "Ezt kerestük tegnap, hogy tűzvonalat hozzunk létre a légi gyakorlatokhoz. Úgy gondoltuk, hogy egy égett rácsot a démonok könnyebben észrevesznek a levegőből. Annak sincs esélye, hogy elmosódjon."

És a földön senki sem gyaníthatta, hogy ez nem más, mint a vidéki élet egyik hétköznapi velejárója.

"Magatokra hagylak titeket pár órára, és ezt találom?"

Asa átgázolt a combig érő bozótoson, hogy elérjen minket, a kimerültség hátráltatta a lépteit.

"Visszajöttél." Odarohantam hozzá, és a mellkasának vetettem magam. "Hol van Aedan?"

Az ütközés ledöntötte a földre, és ő a fenekén landolt, én pedig a csípőjét átkarolva.

"Szerinted hol?" Az ajkai mosolyra húzódtak. "Elment, hogy kiérdemelje a helyét navigátorként."

Colby örülne a társaságnak, hiszen elloptam az övét. Talán egy kicsit fel tudná pezsdíteni a kedvét.

"Ha már itt tartunk - pakolta össze Clay a játékát -, én leléptem."

"Nem akarod tudni, hogy mit tanult a templomban?"

"Annyira nem, mint amennyire nem akarom megtudni, milyen gyorsan tudtok levetkőzni." Elindult. "Viszlát."

"Tiago úgy öt perce repült át." Asa átfogta a derekamat. "Ezért sietett."

Kíváncsi gólem előbb akarta megtudni a híreket.

"Akkora egy szarházi." Átkaroltam Asa nyakát. "De azért békén hagyott minket."

"Csak azért, mert tudja, hogy nincs időnk élvezni." A torkomon kuncogott. "Segítesz felállni?"

Hátradőlve észrevettem a sötét karikákat a szeme alatt, és végigsimítottam rajtuk a hüvelykujjammal.

"Mindig." Felálltam, és kezet nyújtottam neki. "Aludtál egyáltalán, amíg távol voltál?"

"Nem volt rá idő." Olyan merevséggel állt fel, ami a túl hosszú ülésről árulkodott. "Mit csináltatok Clayjel?"

"Próbálkoztunk hétköznapi módszerekkel, hogy megszabaduljunk a Hunk-tól."

"A... Hunk-tól?"

"A Hunk." Felidéztem, mit mondott Clay. "Mint a Hulk, csak kevésbé védett."

"Sikerült valamit elérni?" Tetőtől talpig végignézett rajtam. "És ami még fontosabb, megsérültél?"

"Nem és nem." Összekulcsoltam az ujjainkat, és elindultam visszafelé, alig vártam, hogy újra biztonságban legyen a gyámhivatalok mögött. "Elég biztos, hogy gúnyolódott velünk. Egyszer sem csapott le Clayre. Csak ült ott, és hagyta, hogy próbálkozzunk és kudarcot valljunk a szívünk szerint."

"Remélhetőleg a nagymamának több szerencséje lesz."

"Hogy ment?"

"Kutat egy megoldást a számodra." A férfi arckifejezése rideggé vált. "Reméli, hogy mire leszállítjuk anyámat a templomba, már lesz válasza."

"Mit adok, mit kapok" - morogtam a megerősítésre, hogy segítséget kell nyújtanunk, hogy megkapjuk.

"Nem kellett volna elmennem. Nem volt mit megtudni. Semmi nyom anyám eltűnésével kapcsolatban. Semmi gyors megoldás a fojtogatóra." Felém ferdítette a tekintetét. "De nagyra értékelem, hogy elengedtél."

"Én nem hagyom, hogy bármit is csinálj."

"Mégis, a látogatás önző volt." Elgondolkodóvá vált. "Egy kisfiú ösztönzése."

Talán igen, talán nem.

A múltunk, bármennyire is másképp akartuk, hatalmában állt befolyásolni a jelenünket.

Csak azt tudtam biztosan, hogy sosem bocsátaná meg magának, ha nem ment volna el, ha nem merített volna ki minden lehetőséget, hogy felkutassa az anyját.

"Említetted Tiagót." Ezt a helyet repüléstilalmi zónává változtattam. A többiek elfogták volna, ha megpróbál átjutni, amíg Clay és én azzal voltunk elfoglalva, hogy rossz életvezetési döntéseket hozzunk. "Moran mesélt neked a küldetéséről?"

"Igen, de előbb téged akartalak megtalálni."

"Hogy kölcsönvegye az agyamat, vagy mert félt, hogy Clay fel akar világosítani?"

"Mindkettő." Az ujjai az ingem alatt cikáztak, hogy a csupasz bőrömön nyugodjanak. "Hogy tudtatok ti ketten valaha is bármit is megcsinálni, mint társak?"

"Meglepődnél, mennyi időd marad csínytevésekre és bohóckodásra, ha szingli vagy."

"Szerinted hiányoznak neki azok az idők?" Olyan pillantást vetett rám, amely arra utalt, hogy talán nem csak Clayre gondol. "Csak ti ketten?"

Tiszteletben tartva a komolyságot, amellyel feltette a kérdést, időt szántam a válasz megfogalmazására.

"Nem." Megcsaptam egy legyet, ami a hajamban zümmögött. "Teljes munkaidőben dolgoztam. A napjait és éjszakáit azzal töltötte, hogy életben tartson, és távol tartson a lehető legtöbb bajtól, miközben próbálta felnyitni a szememet a véren, szíveken, halálon és hatalmon túli világra. Hogy ezt elérje, sok nagyon ostoba dolgot tett, hogy elterelje a figyelmemet arról, amire akkoriban a legjobban vágytam."

Nem is tudtam, mennyire törékeny volt a reménye irántam, de tízszeresen kiérdemelte az óvatosság jogát, ami engem illet.

"Civilizáló hatással vagy ránk." Megszorítottam a kezét. "Sokkal jobban viselkedünk, ha egy felnőtt van a csapatban." Tartottam a tekintetét, és megbizonyosodtam róla, hogy minden szavamat komolyan gondolom. "Sokkal jobban megvagyunk veled."

"Ugye tudod, hogy Clay idősebb, mint némi mocsok." Lágyan elmosolyodott, mintha értette volna a különbséget aközött, amit mondtam, és aközött, amit értettem. "Ő nem minősül?"

"Érettnek gondoltam. Az éretlenség az ő esetében örökké tarthat."

"Köszönöm - mondta egy idő után -, hogy itt folytatod a keresést".

"Nem hiszem, hogy a segítségnek ára kellene, hogy legyen, ha családtag vagy." Összerezzentem, amikor újra lejátszottam a szavakat a fejemben. "Nem mintha azt mondanám, hogy a nagyanyádnak nincs igaza..."

"Tudtam, mire gondolsz." Összekulcsolt kezünket az ajkához emelte, hogy megcsókolja az ujjpercemet. "És egyetértek."

A visszafelé tartó séta során beszámoltam neki arról, amit megtudtam, többek között arról, hogyan talált ránk Peleg.

Nem volt boldog, de megértő volt. A legjobb kombináció, amit Moran az adott körülmények között remélhetett.

A farm a látóterünkbe került, és mi átléptünk a kórtermeken, készen arra, hogy válaszokat kapjunk.

Tiago, Moran és Clay az apró házak mellett vártak ránk, és mi elindultunk feléjük.

"Felség." Tiago ököllel a szíve fölé csapott. "Híreket hoztam Haelből."

A narancssárga tüskék, amelyek általában az oldaláról lógnak lefelé, visszahúzódtak, hogy a szárnyaknak helyet adjanak.

"Ez gyors volt." Megdörzsöltem a karomat. "Mennyi ideig voltál távol?"

"Hét órát."

"Hét?" Gyorsan és piszkosul kiszámoltam, aztán felfelé kerekítettem az alapján, hogy mikorra becsültem, hogy elment. "Nyolc óra ott harminc perc itt?"

"Összehasonlítható, igen."

"Megtaláltad anyát?" Asa rögtön a lényegre tért. "Az apámnál van?"

"Hallottam pletykákat, hogy ott volt" - engedte meg - "de már nincs ott."

"Bővebben" - vágta ki, a türelem elvékonyodott a kimerültségtől. "Mondj el mindent, amit megtudtál."

"Elmondom, felség, de előbb el kell mondanom neked." Nem volt hajlandó Moranra nézni. "Láttam Peleget... Haelben."